Sokszor tűnődöm el azon, vajon miért jelent számomra egyszerre ÖRÖMÖT, ugyanakkor STRESSZT is egy közösségben lennem.

Az elmúlt években, évtizedekben szinte minden esetben arra emlékszem vissza, hogy egy új közösségbe bekerülve ez a kettős érzés fogott el, és sokáig nem értettem, miért.

Az öröm érzését általában akkor élem meg, amikor már komfort zónán belül érzem magamat, addig viszont ott van bennem egyfajta szorongás.

  • Vajon hogyan fogadnak majd a többiek?
  • Mit gondolnak majd rólam?
  • Örülnek majd a társaságomnak?
  • Elfogadnak?
  • Szeretnek engem?

Ismerősnek tűnnek számodra is ezek a kérdések?

Azt gondolom, hogy alapvetően azért merülnek fel egyáltalán bennünk ezek a kérdések, mert nincsen kellő önbizalmunk, és bizonyos helyzetekben még felmerülhetnek bennünk ezek a kérdések.

De vajon honnan eredhet mindez, és miért van az, hogy még ennyi év után is bennünk van?

Vajon milyen kihatással van ez a munkánkra, az emberi kapcsolatainkra, az anyai szerepünkre, egyáltalán az egész életünkre?

Először is szeretném leszögezni, hogy a felmerülő kérdések minden esetben nagyon hasznosak, és közelebb visznek a válaszhoz, hiszen minden kérdés önmagában hordozza a választ, és az önismeretünk mélysége határozza meg, hogy mikor vagyunk képesek meghallani.

Önismereti képzés

Az ÖNISMERET tehát rendkívül fontos tényezője annak, milyen kérdések merülnek fel bennünk, és arra mikor és milyen válaszok érkeznek meg. A jó hír, hogy könnyen fejleszthető képességünk és én is tudlak ebben segíteni önismereti képzés formájában.

Talán többen emlékeztek még Will Smith főszereplésével az „Én a robot” c. Filmre,

ahol a professzor halálának nyomozásakor a hologramjának egymás után teszi fel a kérdéseket a nyomozó – akit Will Smith alakít -, és a következő választ kapja:

„Sajnálom Nyomozó. A válaszok készen vannak, csak jól kell kérdezni.”

Olyan igazság ez, melyet, ha megértünk, sokkal közelebb kerülhetünk ÖNMAGUNKHOZ.

Az én esetemben több vetülete, azaz több forrása is volt az önbizalom hiányának, ebből most egyet ragadnék ki, ami talán számodra is hasznos lehet:

Beilleszkedés a közösségbe

Gyerekkoromban az első közösség ahová bekerültem, az óvoda volt. Mondhatnátok, hogy ok, nem nagy ügy, mindenkinek nehezére eshet először beszokni az oviba, de nekem azért volt nehezített pálya, mert:

  1. Már egy összeszokott közösségbe kerültem be, mert csak nagycsoportba jártam.

 

  1. Korábban nem volt lehetőségem megtanulni, hogyan váljak egy olyan közösség részévé, ahol kialakult, akár többéves barátságok vannak, és mindenkinek megvan a maga „párja”.

 

  1. Egyáltalán nem volt megoldóképletem arra, hogyan kommunikáljak velem egykorú gyerekekkel, akik számomra teljesen idegenek voltak.

 

  1. Büntetésnek éltem meg, mivel úgy éreztem, kirekesztenek a szüleim a családi egységből, hiszen édesanyám a húgommal – aki három évvel fiatalabb nálam – otthon volt.

 

  1. Úgy éreztem, nincs rám szükség, nem kellek, nem vagyok fontos, ezért a szüleim napközben betesznek egy olyan helyre, amit nem szeretek, ahol nem ismerek senkit, ahol egész egyszerűen nem találom a helyemet, és azt sem tudom, kitől, és hogyan kérhetnék segítséget.

 

Ráadásul sokszor fordult elő, hogy apukám később ért oda, mint a többiek szülei, ezért már csak én maradtam, ami tovább növelte bennem az elveszettség érzését.

Érzelmi törések

Olyan érzelmi törések keletkeztek ezáltal bennem, melynek következtében az alábbi gondolatok mentén alakult az önmagamról alkotott kép:

  • Nem számíthatok senkire
  • Nem vagyok fontos
  • Nem vagyok szerethető
  • Senki sem kíváncsi rám
  • Nem kellek
  • Én csak egy teher vagyok

Ami pedig ezáltal kialakult bennem:

  • Elutasítottság érzése
  • Önértékelés hiánya
  • Önbizalom hiánya
  • Önbecsülés hiánya
  • ÖNSZERETET hiánya.

Ennek pedig egyenes következménye lett, hogy a közösség nem fogadott be, sőt teljesen kirekesztett, így kiközösítve éreztem magam.

Ezekkel a mintákkal és érzésekkel kezdtem meg egy évvel később az iskolát, így képzelhetitek, itt mit kezdtem el megtapasztalni.

Tudjátok, amiben hiszünk, az nyilvánul meg a valóságunkban, mivel tapasztalataink a meggyőződéseink manifesztációi

Innentől kezdve bármilyen közösségnek lettem a tagja, ez a forgatókönyv ismétlődött meg újra és újra…

Egészen addig, amíg felnőtt koromban egy komolyabb betegségem következtében el nem kezdtem újra foglalkozni azzal a kérdéssel, melyet kiskoromban számtalanszor feltettem magamnak: KI VAGYOK ÉN?

 És ez a kérdés megindított bennem egy olyan önismereti folyamatot, melynek köszönhetően ma már sokkal ritkábban fordul elő velem, hogy egy adott helyzetben elbizonytalanodom, vagy megkérdőjelezem önmagam értékét, fontosságát egy adott közösségben.

Sőt, 4 éve építem a saját közösségemet, amiért nagyon hálás vagyok és büszke, mert egytől-egyig csodálatos emberek alkotják, és minden nap rácsodálkozom, hogyan is voltam képes mindezt megteremteni!

S hogy mi a kulcs egy ilyen önismereti folyamatban?

Először is feltárni, hogy mi a valós „probléma”.

Azután feltárni, honnan ered, majd megtalálni azokat a mintákat, melyek programként a  mai napig ott futnak bennünk tudattalanul, és újra meg újra kellemetlen, nehéz érzéseket okoznak bennünk.

Amint tiszta rálátásunk van minderre, fontos megtalálnunk, milyen képességeket, erényeket fejlesztünk ezek által a tévhitek által, azaz mi a NYERESÉG?

Az én esetemben egyértelműen az:

  • Elfogadás
  • Önértékelés
  • Önbizalom
  • Önbecsülés
  • Önszeretet

ERÉNYEI voltak!

Itt persze felmerülhet a kérdés, hogy: mindezek pont az ellentétei annak, amit tapasztaltam, hogyan lehetséges ezeket a csodás erényeket annak hiányával fejleszteni magunkban?

Egész egyszerűen azért, mert azáltal is meg tudjuk tapasztalni azt, akik vagyunk, hogy megtapasztaljuk azt, akik nem vagyunk.

Egy duális világban élünk, ahol mindent, ami velünk és másokkal történik, minősítünk. A mintáink, meggyőződéseinknek megfelelően ítéljük őket jónak vagy rossznak, és ezek alapján történik meg az is, hogy milyen előjelű lesz egy adott dologgal kapcsolatban a megélésünk.

A DÖNTÉS az, ami által változtathatunk az életünkön. Azért, hogy egy számunkra kellemesebb, élhetőbb, elégedettebb világban éljünk.

De ez már egy másik történet….