Mi történik, ha mást gondol az APA, és mást az ANYA?

Gyakran fordul elő egy kapcsolaton belül, hogy másként szeretnénk nevelni gyermekünket, hiszen mindannyiunknak megvannak azok a mintái, amely alapján a lehető legjobbat szeretnénk nyújtani gyermekeink számára.

Szülőként azonban másként vélekedhetünk bizonyos helyzetekről, mint a párunk, így akár komoly viták is kialakulhatnak közöttünk.

Mind hozzuk a meggyőződéseinket egy kapcsolatba, melyek aztán komoly konfliktusokat is okozhatnak.

Alapjában véve képesek vagyunk arra, hogy KOMPROMISSZUMOKAT KÖSSÜNK, hiszen senki sem gondolkodik ugyanúgy, és ez természetes.

De mi van akkor, ha eleve a domináns szülői “akarat” érvényesül, és úgy érezzük, nincsen beleszólásunk a saját gyerekünk nevelésébe?

Nos, azt hiszem, itt döntő tényező, mennyire kompromisszumkész a másik fél, hiszen, ha közös a cél,- például, hogy a gyerek ne zavarodjon össze, ha apa és anya másként lát valamit -, akkor meg lehet beszélni vele, hogy, ha nem is értünk mindenben egyet, akkor se e a gyerek jelenlétében vitassuk meg.

Fontos az is, hogy NE minősítsük a másik felet, vagy ne legyünk gyermekünk cinkostársa egy adott dolog eltitkolásában, hiszen ezzel aláássuk a másik szülő tekintélyét.

Felelősek vagyunk azért, hogy miként reagálunk gyerekünk tetteire, helyzeteire, és ha őt is bevonjuk az előbb említett játszmába, annak valójában senki sem lesz nyertese.

Ezek a játszmák egyébként általában visszaütnek, hiszen a gyerek gyorsan tanul, és hamar felfogja, hogy aduászokat adunk a kezébe, ha eszközként használjuk fel a kettőnk közötti játszmában.

Ilyenkor jelenik meg a: “ha nem csinálod meg, vagy nem veszed meg, megmondom anyána/apának, mit mondtál róla, mit csináltál, stb…”

Ezek pedig olyan manupulatív mintákat alakítanak ki a gyerekben, amelyek később az ő párkapcsolatában, valamint szülőként a gyermeke nevelésében köszönnek vissza, mi pedig élő egyenesben nézzük végig -akkor már nagyszülőként-, milyen hatással volt a viselkedésünk gyermekünkre.

Természetesen a megfelelő kommunikáció is sokat segít, hiszen amikor két ember vitázik valamiben, akkor valójában a hitrendszereik ütköznek egymással.

Ilyenkor beindul a versenyzés-versengés, ami szintén egy erős minta sok emberben, és mindenáron meg akarjuk győzni a másikat arról, hogy a mi gondolatunk a nyerő.

Januárban részt vettem Neale Donald Walsch Üzleti Mesterkurzusán (a Beszélgetések Istennel c. könyvek írója ), és ott egy szülő feltette azt a kérdést, hogy hogyan lehet felnevelni úgy egy gyermeket, hogy a szülőknek eltérő a vallása?

Neale azt felelte, hogy magyarázzák el mindketten a gyermeküknek, hogy mi a jó a saját vallásukban, miért választották. Mutassák meg neki, hogy melyiknek milyen előnyei és lehetőségei vannak, és mondják el neki, hogy szabad választása van abban, hogy melyiket szeretné követni, sőt, kialakíthatja a saját nézeteit erről a helyzetről, tehát választhatja azt is, hogy nem választja egyiket sem.

Itt természetesen azon volt a hangsúly, hogy ha a szülők részéről eltérő meggyőződések vannak Istenl létezéséről, akkor hogyan tudják ezt kezelni egy közös gyermek esetében.

Viszont azt gondolom, hogy ez a fajta gondolatmenet, melyet Neale fejtett ki, minden egyes helyzetben helytálló tud lenni, ha gyermekünk neveléséről van szó!

Hiszen ez itt nem csupán a vallásról, és a hitről szól, hanem arról, hogy van módja annak, hogy egy gyermeket arra tanítsunk:

van választása, és hozhat saját döntést arról, hogy hogyan vélekedjen a világról, a saját valóságáról.

Amikor a nagyobbik fiam a felvételi kapcsán megkérdezett engem és az édesapját is arról, mit érdemes figyelembe vennie/mérlegelnie, hogy jó döntést hozzon, összezavarodott, mert mindketten mást tartottunk fontosnak. 

Megkérdezte tőlem:

Anya mit csináljak? Te is mást tartasz fontosnak, és apa is, most melyiket fogadjam meg? Mindkettőtök álláspontjában látok igazságot, de ezek ellent is mondanak egymásnak.

Én akkor Neale nézeteivel egyetértve azt mondtam neki:

“Gondold át mindkettőnk érveit, hangolódj rájuk, majd ezek ismeretében alakítsd ki a saját nézőpontodat.  Az lesz a lehető legjobb választás!”

Mert hiszem, sőt nem csupán hiszem, TUDOM, nem birtokosai vagyunk a gyermekünknek, hanem a szülei, akik arra hivatottak, hogy segítsék, támogassák őket tudásukkal, nézeteikkel, mintáikkal.

Hogy mellettük legyünk akkor, amikor válaszút előtt vannak, és bíztassuk őt arra, hogy kialakíthat saját nézeteket, mintákat, így felnőttként képessé válik arra, hogy megtapasztalja, milyen érzés felelősen, a saját kezében tartani élete irányítását.

Hogy tudja, és érezze: VAN VÁLASZTÁSA!